Tags
Étiquette nain / Törpe címke
12 Tuesday Aug 2014
Posted carte postale, photo fotó, photographie, photography, rajz, Technique mixte, vegyes technika
in12 Tuesday Aug 2014
Posted carte postale, photo fotó, photographie, photography, rajz, Technique mixte, vegyes technika
inTags
14 Friday Mar 2014
Posted collage, dessin, rajz, Technique mixte, vegyes technika
in22 Saturday Jun 2013
Posted agenda, book, dessin, livre, livre d'artiste, rajz, Technique mixte, vegyes technika
inTags
1986-2013
DETVAY / SZLÁVIK
« Une enveloppe déchirée agrandit ma chambre /Je bouscule mes souvenirs/ On part », écrit Philippe Soupault, une des éminences de la poésie surréaliste dans son petit poème daté de 1920, intitulé Flamme. Dans Intrusion, Detvay et Szlávik ont construit un modèle de recueil qui crée, au moyen d’œuvres en papier à la technique variée, l’atmosphère du voyage et d’une activité toute proche qui est la tenue de journal. Le voyage est aujourd’hui une notion large, tout le monde est en route ou voudrait voyager parce que l’on se sent de moins en moins à l’aise. L’on essaie de croire qu’il existe encore un endroit lointain quelque part qui vaut le voyage, que ce soit au sens géographique ou métaphorique du terme. Les objets qu’un artiste emmène avec lui à ses voyages n’a pas beaucoup changé les cent dernières années. La question majeure est autre: que doit-il ramener de là-bas en outre de ses souvenirs nus, quels sont les emblèmes objectifs et visuels qu’il tire de l’enveloppe culturelle offerte par l’univers donné.
Pour ne pas citer toujours que des noms de réputation mondiale comme exemple puisque dans les univers plus petits et plus proches de nous se trouvent aussi des créateurs qui avaient laissé des œuvres authentiques en tant que citoyens voyageurs du monde, en essayant de sublimer en œuvres l’apport linguistique des leur odyssée, regardons cette fois nos propres sources. Imre Sáfrány (Ókér, 1928 – Szabadka, 1980), artiste et écrivain, originaire de la Voïvodine en fait partie. Il présenta ses œuvres en papier intitulées « Collages de Paris » en 1971, il véhicula ainsi un contexte authentique vers nos régions. Sáfrány se rendit dans la capitale française pour ses études artistiques où, en outre de visiter toutes sortes d’expositions, il passa son temps à collectionner les petits bouts de papier accumulés au fil du temps, les tickets de métro, les boîtes de cigarettes et de chocolat, les papiers d’emballage, les factures de magasin, les brochures et tracts d’exposition, etc. Il donna un nouveau sens à cet amas de papiers avec textes et images dépourvus désormais de leur fonction en les rassemblant en collages lyriques et en poussant, par cela, aux périphéries de la culture européenne un bout exotique de la réalité métropolitaine. Il s’agit là des aboutissements manuellement produits des pièces de collage classiques pour rappeler avec une élégance toute fraîche l’époque héroïque du dadaïsme et du surréalisme.
Le travail conjoint de Detvay et de Szlávik prouve entre autre que le procédé manuel « archaïque » du modernisme n’est pas démodé même après de quatre-vingt-dix ans dans un monde où les logiciels d’éditeur d’images fabriquent les concentrations d’images les plus hallucinantes avec une efficacité incroyable. Leur approche est donc fondamentalement romantique, légèrement nostalgique. Mais non pas parce que Detvay se méfie de l’univers numérique, au contraire, justement parce qu’il ramène (ils ramènent à deux) le désir de se retourner vers le passé justement en connaissance de cet univers numérique. Un exemple irlandais s’impose à ce propos, nous venons de recevoir en effet des nouvelles sur le volume incluant les collages tout récents de Jean Delvaux publié par Redfoxpress de Dugort. Cette maison d’édition se distingue singulièrement du peloton international immense en ce sens qu’elle figure parmi les derniers adeptes à cultiver la tradition dadaïste-surréaliste-fluxiste en publiant uniquement des collages, des poésies visuelles, des envois mail-art, des polaroïds, des documents street art et des livres artistiques dont certains sont finis manuellement. Ce sont tous des retours vers la grande époque, sans exception.
Tandis que Sáfrány construit des compositions à partir des emblèmes textuels et visuels découlant des activités quotidiennes et, grâce aux données que comportent ces pièces, nous sommes en mesure de suivre de nombreux moments de son séjour parisien presque comme sur une carte, le couple d’artistes Detvay-Szlávik crée ses interprétations en réutilisant les bribes matérielles de leurs vagabondages spirituels dans le passé. Le livre suit deux fils parallèles. Le fil conducteur est constitué par les collages expressifs reprenant les reproductions des ouvrages artistiques de langue française, intercalés des séquences d’une série de photos. Les reproductions d’époques anciennes et modernes reprises, appropriées servent de base et se prêtent aux associations en créant le contexte spirituel et culturel dans lequel les auteurs souhaitent faire travailler notre imagination et nous emmener à un voyage en récompense. En parcourant le livre, les bribes d’œuvres d’artistes célèbres comme entre autres Vélasquez, Giorgione, Titien et Véronèse ou encore Dali ou Simon Hantaï apparaissent. Le sentiment de déchirure est intensifié par les interventions exaltées au moyen de dessins et de peintures, de coloriages, de raturages, de dissimulations, de gribouillages sensuels qui désagrègent par exemple le spectacle visuel d’un tableau médiéval néerlandais. Le personnage des auteurs du livre domine de cette façon les tableaux « appropriés », les rend fortement suggestifs tout en nous donnant l’impression que nous feuilletons un cahier de brouillons.
L’« Intrusion » pénètre réellement dans les contextes textuels et visuels donnés. L’intrusion est d’une part temporelle, d’autre part poétique, troisièmement esthétique. Elle ébranle les trois dimensions conceptuelles de manière réfléchie, elle les déconstruit et les réinterprète ainsi en ajoutant les caractères du personnage et de l’époque pour créer parallèlement l’état de la relativité. Elle formule une critique envers les dépôts laissés par l’histoire et tente de nous faire repenser les valeurs que nous avions crues éternelles. Rien n’est sacré, annonce-t-elle avec les méthodes nuancées de la finesse. Chacun poursuit le voyage autrement.
Bálint SZOMBATHY (janvier 2013)
♥
„Tépett boríték nagyobbítja szobám / Széthányom emlékeimet / Elutazunk”, írja 1920-as keltezésû Láng címû rövidke versében Philippe Soupault, a francia szürrealista líra kiválósága. Detvay és Szlávik a Behatolásban egy olyan kötetmodellt épített meg, amelynek lapjain a vegyes technikájú papírmunkák úgyszintén az utazás, valamint a vele összefüggô naplóírás hangulatát teremtik meg. Az utazás ma már tág fogalom, mindenki valahová utazik, vagy szeretne utazni, mert egyre inkább az a vélekedés az uralkodó, hogy már sehol sem jó, de bizonyára létezik még távoli hely, ahová érdemes elmenni. Akár földrajzi, akár metaforikus értelemben. Az, hogy egy mûvész mit visz magával az utazásaira, eszközhasználat tekintetében nem sokat változott az utóbbi száz esztendôben. A fô kérdés mégsem ez, hanem inkább az, mit hoz onnan magával a puszta emlékein kívül, mely tárgyi és képi emblémákat meri ki az adott világ kínálta kulturális burokból.
Azért, hogy példaként ne mindig csak világhírû nevekre hivatkozzunk, hiszen a hozzánk közelebbi kisebb világokban is találhatók alkotó emberek, akik hiteles és mércés életmûvet hagytak hátra a világ utazó polgáraiként, megpróbálva mûvekké szublimálni kalandozásaik tárgyilag kibontott nyelvi hozadékát, ezúttal nézzünk saját forrásainkra. Közéjük tartozik a vajdasági Sáfrány Imre (Ókér, 1928 – Szabadka, 1980) képzômûvész és író, aki 1971-ben mutatta be Collage-ok Párizsból címû papírmunkáit, így hát a Behatolás kontextusának szempontjából is hiteles közeget közvetített tájainkra. Sáfrány festészeti tanulmányúton járt a francia fôvárosban, ahol a mindenféle kiállítások látogatása mellett egyik fô tevékenysége abban merült ki, hogy rendszeres gyakorisággal gyûjtötte a hétköznapok felhalmozta mindenféle apró papírdarabkákat, fecniket, úgymint a metrójegyeket, a cigarettás és a csokoládés dobozokat, a csomagolópapírokat, bolti számlákat, kiállítási szórólapokat stb. Az immár rendeltetésüket vesztett képes-szöveges állománynak új értelmet adva lírai kollázsokat szerkesztett belôlük, az európai kultúra peremeire hozva általuk a metropolisz valóságának egy egzotikus darabkáját. A klasszikus kollázs kézileg legyártott szüredékei voltak ezek, friss eleganciával utalva vissza a legszebb dadaista és szürrealista idôkre.
Detvay és Szlávik közös munkája azt érvényesíti többek között, hogy kilencven esztendô múltával sem tekinthetô elavultnak a modernizmus „ôsi” kézimunkázása, egy olyan világban, amelyben a számítógép képszerkesztő programjai félelmetesen hatóképesen gyártják a legelképzelhetetlenebb képi összevonásokat. Alapállásuk tehát alapvetôen romantikus, kissé talán nosztalgikus is. De nem azért, mert mondjuk Detvaytól távol állna a digitális világ – sôt! –, hanem mert pont annak ismeretében hozza vissza (másodmagával) a vágyakozás igényét a múltbéliség iránt. Mindjárt itt egy írországi példa is, mert épp mostanában érkezett kiajánló a Jean Delvaux friss kollázsait tartalmazó kötetrôl a dugorti Redfoxpress gondozásában. A kiadó azért válik ki a beláthatatlan nemzetközi mezônybôl, mert utolsók egyikeként ápolja a dadaista-szürrealista-fluxista hagyományt, kizárólag kollázsmunkákat, vizuális költeményeket, mail art küldeményeket, polaroidokat, street art dokumentumokat, mûvészkönyveket jelentetve meg, melyek között akadnak kézi kidolgozásúak is. A hôskorszak felé mutató visszacsatolások ezek, kivétel nélkül.
Míg Sáfrány a mindennapok tevékenységébôl adódó szöveges és képi emblémákat szervezte kompozíciókká, s leolvasható adataik alapján szinte térképileg is rekonstruálható párizsi matatásának számos momentuma, addig a Detvay-Szlávik szerzôpár inkább a múltban való szellemi kalandozás anyagi foszlányait újrahasznosítva alkotja meg jelenkori interpretációit. A kötet két párhuzamos szálon fut. Gerincét francia nyelvû mûvészeti kiadványok reprodukcióit újrahasznosító expresszív kollázsok adják meg, melyek közé egy fotósorozat szekvenciái ékelôdnek. Az átvett, kisajátított képanyagban a régi és a modern kor mestereinek reprodukciói szolgálnak képzettársításra alkalmas alapul, megteremtve a szellemi és kulturális kontextust, amelyben a szerzôk meg kívánják járatni képzeletünket, el szeretnének vinni egy jutalomutazásra. A lapokon pásztázva olyan nevességek mûveinek foszlányai válnak felismerhetôvé többek között, mint Velázquez, Giorgione, Tiziano és Veronese, a késôbbiek közül pedig Dalì és Hantaï Simon. A tépettség, illetve tépázottság érzetét jelentôsen fokozzák az egzaltált rajz- és festészeti beavatkozások, a színezések, áthúzások, kitakarások, érzéki maszatolások, együttesen bontva meg például egy középkori németalföldi képi látványt. A kötet szerzôinek személyisége ilyképpen ráül a „kisajátított” képanyagra, erôsen szubjektívvé teszi, olyan benyomást keltve, mintha csak egy piszkozatfüzetet lapozgatnánk.
A Behatolás valóban behatol egy-egy adott képi-szöveges kontextusba. A behatolás jellege egyrészt idôbeli, másrészt poétikai, harmadrészt esztétikai. Mindhárom fogalmi kiterjedést átgondoltan megrengeti, dekonstruálja, ez által újraértelmezi, belevíve a személyiség és a kor jegyeit, megteremtve egyúttal a viszonylagosság halmazállapotát. Kritikát fogalmaz meg a történeti lerakódásokkal szemben, arra téve kísérletet, hogy újragondoljuk az öröknek hitt értékeket. Semmi sem szent, hirdeti a finomság árnyalt módszereivel. Mindenki másképp utazik tovább.
SZOMBATHY Bálint, (2013 januárja)
23 Saturday Mar 2013
Posted dessin, photographie, Technique mixte, vegyes technika
inTags
19 Tuesday Mar 2013
Posted badge, dessin, livre, livre d'artiste, photo fotó, photographie, photography, Technique mixte, vegyes technika
inTags
18 Monday Mar 2013
Posted dessin, photographie, photography, Technique mixte, vegyes technika
in15 Friday Mar 2013
Posted agenda, book, dessin, livre, livre d'artiste, rajz, Technique mixte, vegyes technika
inTags
1990-91
2009-2010
2008
Que se passe-t-il dans l’entonnoir du cœur lorsque la lueur carmine du soleil s’infiltre parmi les voies du quotidien et lorsque l’âme rejette ses spores fertiles? Lorsque les sentiments mués en gestes visuels se veulent opiniâtrement à côté des caractères orthographiques enregistrant les devoirs quotidiens et à côté des dates fugaces? Lorsque les objets-compagnons immuables de notre vie – cuillères, couteaux, assiettes et cuvettes – s’élèvent vers une plus haute sphère de la compréhension, et mûrissent en symboles, métaphores de notre existence englobant en eux-mêmes les tressaillements minimes de la réalité? Et lorsqu’une belle reconnaissance formatrice de conscience, sous la forme d’une carotte au bout crachotant à force de porter sa propre croix, jaillit des tiraillements émoussés d’une gueule de bois? Comme un pétard dont l’explosion est imminente, ou une fusée tirée, dont la voie tracée musclerait la dilatante reconnaissance de soi.
En feuilletant l’agenda d’Jeno Eugène Detvay, c’est comme si je palpais les entrailles de l’âme. Comme si j’immergeais tout doucement une main dans le réservoir essentiel de la prédestination individuelle, cherchant a tâtons quelque sens final qui n’existe peut-être même pas, ou si c’est le cas, il fond devant mes yeux comme une goutte de mercure. Je cherche la clé afin de pouvoir décoder un message supposé qui se présente dans la voie où la réalité et le rêve s’entrelacent pour ainsi plonger dans un troisième état difficilement définissable. Un tel état, où toute notion connue au préalable est relativisée, car lui/elle – l’autre – voit et ressent différemment tout ce que je vois et ressens. Toute image notionnelle collective se transsubstantie selon les valeurs de l’individu humain dans le réel-personnel. Tout le monde a vécu ça, et tout le monde l’a vécu différemment.
Detvay l’a rendu immortel de telle manière qu’il a enrobé ses automiroitations d’images-agenda. Il s’est livré à lui-même tout en se cachant à d’autres dans les mille facettes de la langue ; dans ce brouillard alchimique derrière lequel les diverses montures gestuelles des contenus lyriques sont en prédominance à côté des suppositions textuelles conceptuelles-minimalistes focalisant sur l’essence, ainsi repoussant le déshabillé de la tension sentimentale au-delà de tout canon déterminable d’un point de vue stylistique, une fois pour toutes: dans le cadre du genre agenda. Et ces cadres ne sont point révélateurs, plutôt sous-entendants, enrobés dans leur manteau lyrique, en somme ils sont très poétiques. Leur poétisme est d’autant plus mis en valeur par les lignes de Lajos Parti Nagy, rendant ainsi évident que la forme agenda n’est qu’une excuse singulière pour la confession de l’attitude humaine-créatrice.
Même si au moment de leur création les feuilles de l’agenda avaient une certaine qualité pratique, cette dernière est ternie ou requalifiée après une quinzaine d’années. L’aura des sens concrets, palpables est devenue abstraite dans la perspective du temps. Ce qui reste est art pur. Qui de plus est né sans aspirer à l’être. Peut-être qu’Jeno Eugène Detvay n’a lui-même pas pensé qu’un jour il devrait revenir à cette confession, au livre artistique personnel comme à une valeur objective mobile dans un système élargi de valeurs, comme à un objet d’art qu’autrui peut faire sien. Qu’un jour il devrait dévoiler ses secrets humains, renoncer à l’innocence de son agenda. Il nous montre à quoi ressemble un champignon en sang et ce que donne un cœur tamponné à la croix, comment il voit sa propre sexualité et celle des autres, les moments scrutés de la vie. Ce qu’il a rêvé, pensé et désiré. Comment il a calé au-dessus des notes quotidiennes – noms, adresses, notes relatives aux expériences artistiques – les tâches sentimentales de l’existence poétique et ses couches intellectuelles.
L’Agenda est un témoignage des tribulations de l’existence vécue artistiquement, des défis du Golgotha individuel, du processus du devenir artiste et humain. Il nous montre peu du monde réel, mais c’est justement ce qui lui permet de nous offrir plus, ce qui le rend source énergétique exemplaire, générateur de l’imaginaire. Il enregistre les stations mentales – physiques à travers la guirlande „petits turbins”, il faut revivre le mouvement, la transformation. Toutes les pages de l’agenda sont une image barattée de la réalité vécue et des rêves rêvés, dont les détails – traits, taches, touches de pinceau, empreintes ou fragments de photos – sont signifiants et de haute importance. Parti Nagy l’appelle agenda-canevas. Il l’investit donc de qualités dans lesquelles les fins fils mêlés du tissage composent la totalité de la surface. Cette qualité est plus qu’appropriée à la nature de la plupart des tableaux agenda: les expériences et les événements s’infiltrent les uns dans les autres, s’interprètent et se reflètent. Parfois translucides, parfois impénétrables; tantôt découvrant, tantôt enrobant.
L’œuvre réalisée en commun par Jeno Eugène Detvay et Lajos Parti Nagy présente une autre dimension dans le genre de celui que nous avons pu au préalable observer dans la pratique. L’Agenda est une telle confession remplie de sentiments qui évite les définitions précises et passe largement au-dessus de l’élocution énonciatrice. La sensibilité déclarée n’est nullement exigée, il ne réclame pas de compassion obligatoire. Il s’offre différemment à chacun, car il propose la possibilité d’être interprété comme une oeuvre ouverte et s’infiltre dans l’âme du contenant. En un mot: Ce n’est pas une formule qui est offerte, mais la possibilité d’une vision globale qui est créée. Il assure une direction libre et sautillante des mouvements, peut être ouvert à n’importe quel endroit. Les situations sont manipulées, les moments figés, la nature dictatoriale du temps n’est qu’un jeu, tout comme dans une œuvre cinématographique. Le cinéma des images.
Bálint SZOMBATHY, 2007
▾
Mi történik a szívtölcsérben, amikor a hétköznapok nyomtávjai közé betüremkedik a kárminpiros napfény, s amikor a lélek kiszórja magából termékeny spóráit? Amikor az érzésekből átvedlett vizuális gesztusok makacsul oda kívánkoznak a napi teendőket rögzítő írásjelek, a múló dátumok mellé? Amikor életünk elmaradhatatlan tárgyi kísérői – a kanalak, kések, tányérok és lavórok – felkerülnek a jelentés magasabb tartományába, és létünk szimbólumaivá, metaforáivá érlelődnek, magukba préselve a valóság apró rezzenéseit? S amikor a másnaposság tompa hasogatásaiból előtör valamely szép, tudatformáló felismerés, egy sercegő végű, keresztjét vivő sárgarépa képében? Akár egy robbanni készülő petárda, vagy egy kilőtt rakéta, melynek nyomvonalán megizmosodik a táguló önfelismerés.
Lapozom Detvay Jenő naplóképeit, és mindez olyan, mintha a lélek hasadékaiban tapogatnék. Mintha óvatosan belenyúlnék az egyéni elrendeltetés esszenciális tartályába, matatva benne valami végső lényeg után, ami talán nincs is, vagy ha igen, higanycseppként szétfolyik a szemem láttára. Kulcsot keresek, hogy megfejthessek egy vélt üzenetet, amelyik abban a sávban mutatkozik meg, amelyikben a valóság és az álom egymásba borul, egy nehezen meghatározható harmadik halmazállapotba bukva bele. Egy olyan állapotba, amelyben viszonylagossá válik valamennyi ismert fogalom, mert ő – a másik – másképpen látja és érzi, amit én látok és érzek. Mindegyik kollektív fogalomkép átlényegül az emberi egyed értékrendjében, a magán-valóban. Mindenki átélt már ilyet, és mindenki másképpen.
Detvay úgy tette mindezt maradandóvá, hogy naplóképekbe burkolta öntükröztetéseit. Kitárulkozott maga felé, és ugyanakkor elrejtőzött mások számára a nyelv ezerarcúságában. Abban az alkímiai ködben, amely mögött a lényegre kihegyezett konceptuális-minimalista szöveges felvetések mellett a lírai tartalmak különféle gesztusszerű foglalatai kapnak túlsúlyt, áthelyezve az érzelmi feszültség köntösét minden stilisztikailag meghatározható kánonon túlra, a napló mindenkori műfaji keretei közé. S ezek a keretek cseppet sem kinyilatkoztatóak, inkább sejtetők, lírai palástba burkoltak, egyszóval nagyon is költőiek. Költőiségüket Parti Nagy Lajos sorai még inkább kidomborítják, egyértelművé téve, hogy a napló-forma csak sajátos alibi az emberi-alkotói attitűd vallomástételéhez.
Ha keletkezésük idején volt is a naplólapoknak bizonyos fokú gyakorlatias tulajdonságuk, másfél évtized távlatából már azok is elhomályosultak, avagy átminősültek. A konkrét, kézzelfogható jelentések aurája elvonatkoztatottá vált az idő távlatában. Ami maradt, az a tiszta művészet. Amely, ráadásul, úgy született, hogy nem akart azzá lenni. Talán Detvay Jenő sem számolt azzal, hogy egyszer még úgy kell visszatérnie ehhez a vallomásos magán-művészkönyvhöz, mint egy tágabb értékrendszerben mozgatható objektív értékhez, másokat is illető műtárgyhoz. Hogy egyszer még felfedi emberi titkait, feladja a napló ártatlanságát. Megmutatja, milyen egy vérző gomba, és milyen a kereszttel megpecsételt szív, s hogyan látta a maga és mások szexualitását, az élet kifürkészett pillanatait. Miket álmodott, mit gondolt és mire vágyott. Hogyan ékelte a hétköznapi feljegyzések – nevek, címek, művészeti élményekre utaló feljegyzések – fölé a költői létérzés érzelmi foltjait és intellektuális rétegeit.
A Naplóképek tanúsítás a művészien megélt lét hányattatásairól, az egyén golgotájának megpróbáltatásairól, a művésszé és emberré válás folyamatáról. A reális világból ugyan keveset mutat, de pont ez által ad többet, ettől válik példaértékű erőforrássá, képzeletgenerátorrá. A „munkácskák” fűzérén át lelki-testi stációkat rögzít, a mozgást, az átalakulást idézi meg. Mindegyik naplóoldal a megélt valóság és a megálmodott álomvilág egy-egy kiköpült kockája, amelyben minden kis részlet – vonalka, folt, ecsetvonás, pecsétnyom vagy fényképtöredék – szignifikáns jelleggel bír, egyformán fontos. Parti Nagy napló-kanavásznak nevezi, vagyis olyan tulajdonsággal ruházza fel, amelyben a szövés egymáson átnyúló apró szálai adják a felület egészét. A Naplóképek természetére ez a tulajdonság több mint ráillik: az élmények és az események átszűrődnek egymáson, egymást értelmezik és világítják át. Néha áttetszők, néha pedig átláthatatlanok; hol kitakarnak, hol pedig betakarnak.
Detvay Jenő és Parti Nagy Lajos közös alkotása másfajta távlatot mutat a műfajnak, mint amit az eddigi gyakorlat tanúsít. A Naplóképek olyan érzelemdús vallomás, amely kerüli a precíz meghatározásokat, s messze átíveli a kijelentéses beszédmodort. Az általa deklarált érzékenységet viszont senkitől sem kéri számon, nem követel kötelező részvétet. Mindenkinek mást nyújt, mert megadja annak a lehetőségét, hogy nyitott műként értelmeződjék, s átszűrődjék a befogadó lelkületén. Egyszóval: nem képletet ad, hanem megteremti a széles rálátás mindenkori lehetőségét. Szabad, szökdécselő mozgásirányt biztosít, bárhol felüthető. Szituációkat mozgat, pillanatokat állít meg, játszik az idő diktatórikus természetével, akárcsak a mozifilm. Képek mozija.
SZOMBATHY Bálint, 2007
2004