Affiches électorales en Chine, Papp János szeret téged / János Papp vous aime

01 Friday May 2015

Posted by in affiche, électrographie, digitális montázs, electrography, montage numérique, photo fotó, photographie, photography

≈ Leave a comment

Tags

, , ,

Papp János ázsiai utazásáról készűlt választási plakát.
Papp János szeret téged. 帕普 約翰 愛你
2013

0603 copy

10352754_7393247861278 k MegaPixel2014_meghivo_fuga_1

A22 2 borito A22 2 0603 c

Pénétration / Behatolás

22 Saturday Jun 2013

Posted by in agenda, book, dessin, livre, livre d'artiste, rajz, Technique mixte, vegyes technika

≈ Leave a comment

Tags

, ,

1986-2013

DETVAY / SZLÁVIK

0

Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1 Layout 1

« Une enveloppe déchirée agrandit ma chambre /Je bouscule mes souvenirs/ On part », écrit Philippe Soupault, une des éminences de la poésie surréaliste dans son petit poème daté de 1920, intitulé Flamme. Dans Intrusion, Detvay et Szlávik ont construit un modèle de recueil qui crée, au moyen d’œuvres en papier à la technique variée, l’atmosphère du voyage et d’une activité toute proche qui est la tenue de journal. Le voyage est aujourd’hui une notion large, tout le monde est en route ou voudrait voyager parce que l’on se sent de moins en moins à l’aise. L’on essaie de croire qu’il existe encore un endroit lointain quelque part qui vaut le voyage, que ce soit au sens géographique ou métaphorique du terme. Les objets qu’un artiste emmène avec lui à ses voyages n’a pas beaucoup changé les cent dernières années. La question majeure est autre: que doit-il ramener de là-bas en outre de ses souvenirs nus, quels sont les emblèmes objectifs et visuels qu’il tire de l’enveloppe culturelle offerte par l’univers donné.

Pour ne pas citer toujours que des noms de réputation mondiale comme exemple puisque dans les univers plus petits et plus proches de nous se trouvent aussi des créateurs qui avaient laissé des œuvres authentiques en tant que citoyens voyageurs du monde, en essayant de sublimer en œuvres l’apport linguistique des leur odyssée, regardons cette fois nos propres sources. Imre Sáfrány (Ókér, 1928 – Szabadka, 1980), artiste et écrivain, originaire de la Voïvodine en fait partie. Il présenta ses œuvres en papier intitulées « Collages de Paris » en 1971, il véhicula ainsi un contexte authentique vers nos régions. Sáfrány se rendit dans la capitale française pour ses études artistiques où, en outre de visiter toutes sortes d’expositions, il passa son temps à collectionner les petits bouts de papier accumulés au fil du temps, les tickets de métro, les boîtes de cigarettes et de chocolat, les papiers d’emballage, les factures de magasin, les brochures et tracts d’exposition, etc. Il donna un nouveau sens à cet amas de papiers avec textes et images dépourvus désormais de leur fonction en les rassemblant en collages lyriques et en poussant, par cela, aux périphéries de la culture européenne un bout exotique de la réalité métropolitaine. Il s’agit là des aboutissements manuellement produits des pièces de collage classiques pour rappeler avec une élégance toute fraîche l’époque héroïque du dadaïsme et du surréalisme.

Le travail conjoint de Detvay et de Szlávik prouve entre autre que le procédé manuel « archaïque » du modernisme n’est pas démodé même après de quatre-vingt-dix ans dans un monde où les logiciels d’éditeur d’images fabriquent les concentrations d’images les plus hallucinantes avec une efficacité incroyable. Leur approche est donc fondamentalement romantique, légèrement nostalgique. Mais non pas parce que Detvay se méfie de l’univers numérique, au contraire, justement parce qu’il ramène (ils ramènent à deux) le désir de se retourner vers le passé justement en connaissance de cet univers numérique. Un exemple irlandais s’impose à ce propos, nous venons de recevoir en effet des nouvelles sur le volume incluant les collages tout récents de Jean Delvaux publié par Redfoxpress de Dugort. Cette maison d’édition se distingue singulièrement du peloton international immense en ce sens qu’elle figure parmi les derniers adeptes à cultiver la tradition dadaïste-surréaliste-fluxiste en publiant uniquement des collages, des poésies visuelles, des envois mail-art, des polaroïds, des documents street art et des livres artistiques dont certains sont finis manuellement. Ce sont tous des retours vers la grande époque, sans exception.

Tandis que Sáfrány construit des compositions à partir des emblèmes textuels et visuels découlant des activités quotidiennes et, grâce aux données que comportent ces pièces, nous sommes en mesure de suivre de nombreux moments de son séjour parisien presque comme sur une carte, le couple d’artistes Detvay-Szlávik crée ses interprétations en réutilisant les bribes matérielles de leurs vagabondages spirituels dans le passé. Le livre suit deux fils parallèles. Le fil conducteur est constitué par les collages expressifs reprenant les reproductions des ouvrages artistiques de langue française, intercalés des séquences d’une série de photos. Les reproductions d’époques anciennes et modernes reprises, appropriées servent de base et se prêtent aux associations en créant le contexte spirituel et culturel dans lequel les auteurs souhaitent faire travailler notre imagination et nous emmener à un voyage en récompense. En parcourant le livre, les bribes d’œuvres d’artistes célèbres comme entre autres Vélasquez, Giorgione, Titien et Véronèse ou encore Dali ou Simon Hantaï apparaissent. Le sentiment de déchirure est intensifié par les interventions exaltées au moyen de dessins et de peintures, de coloriages, de raturages, de dissimulations, de gribouillages sensuels qui désagrègent par exemple le spectacle visuel d’un tableau médiéval néerlandais. Le personnage des auteurs du livre domine de cette façon les tableaux « appropriés », les rend fortement suggestifs tout en nous donnant l’impression que nous feuilletons un cahier de brouillons.

L’« Intrusion » pénètre réellement dans les contextes textuels et visuels donnés. L’intrusion est d’une part temporelle, d’autre part poétique, troisièmement esthétique. Elle ébranle les trois dimensions conceptuelles de manière réfléchie, elle les déconstruit et les réinterprète ainsi en ajoutant les caractères du personnage et de l’époque pour créer parallèlement l’état de la relativité. Elle formule une critique envers les dépôts laissés par l’histoire et tente de nous faire repenser les valeurs que nous avions crues éternelles. Rien n’est sacré, annonce-t-elle avec les méthodes nuancées de la finesse. Chacun poursuit le voyage autrement.

Bálint SZOMBATHY (janvier 2013)

♥

„Tépett boríték nagyobbítja szobám / Széthányom emlékeimet / Elutazunk”, írja 1920-as keltezésû Láng címû rövidke versében Philippe Soupault, a francia szürrealista líra kiválósága. Detvay és Szlávik a Behatolásban egy olyan kötetmodellt épített meg, amelynek lapjain a vegyes technikájú papírmunkák úgyszintén az utazás, valamint a vele összefüggô naplóírás hangulatát teremtik meg. Az utazás ma már tág fogalom, mindenki valahová utazik, vagy szeretne utazni, mert egyre inkább az a vélekedés az uralkodó, hogy már sehol sem jó, de bizonyára létezik még távoli hely, ahová érdemes elmenni. Akár földrajzi, akár metaforikus értelemben. Az, hogy egy mûvész mit visz magával az utazásaira, eszközhasználat tekintetében nem sokat változott az utóbbi száz esztendôben. A fô kérdés mégsem ez, hanem inkább az, mit hoz onnan magával a puszta emlékein kívül, mely tárgyi és képi emblémákat meri ki az adott világ kínálta kulturális burokból.

Azért, hogy példaként ne mindig csak világhírû nevekre hivatkozzunk, hiszen a hozzánk közelebbi kisebb világokban is találhatók alkotó emberek, akik hiteles és mércés életmûvet hagytak hátra a világ utazó polgáraiként, megpróbálva mûvekké szublimálni kalandozásaik tárgyilag kibontott nyelvi hozadékát, ezúttal nézzünk saját forrásainkra. Közéjük tartozik a vajdasági Sáfrány Imre (Ókér, 1928 – Szabadka, 1980) képzômûvész és író, aki 1971-ben mutatta be Collage-ok Párizsból címû papírmunkáit, így hát a Behatolás kontextusának szempontjából is hiteles közeget közvetített tájainkra. Sáfrány festészeti tanulmányúton járt a francia fôvárosban, ahol a mindenféle kiállítások látogatása mellett egyik fô tevékenysége abban merült ki, hogy rendszeres gyakorisággal gyûjtötte a hétköznapok felhalmozta mindenféle apró papírdarabkákat, fecniket, úgymint a metrójegyeket, a cigarettás és a csokoládés dobozokat, a csomagolópapírokat, bolti számlákat, kiállítási szórólapokat stb. Az immár rendeltetésüket vesztett képes-szöveges állománynak új értelmet adva lírai kollázsokat szerkesztett belôlük, az európai kultúra peremeire hozva általuk a metropolisz valóságának egy egzotikus darabkáját. A klasszikus kollázs kézileg legyártott szüredékei voltak ezek, friss eleganciával utalva vissza a legszebb dadaista és szürrealista idôkre.

Detvay és Szlávik közös munkája azt érvényesíti többek között, hogy kilencven esztendô múltával sem tekinthetô elavultnak a modernizmus „ôsi” kézimun­kázása, egy olyan világban, amelyben a számítógép képszerkesztő programjai félelmetesen hatóképesen gyártják a legelképzelhetetlenebb képi össze­vonásokat. Alapállásuk tehát alapvetôen romantikus, kissé talán nosztalgikus is. De nem azért, mert mondjuk Detvaytól távol állna a digitális világ – sôt! –, hanem mert pont annak ismeretében hozza vissza (másodmagával) a vá­gya­kozás igényét a múltbéliség iránt. Mindjárt itt egy írországi példa is, mert épp mostanában érkezett kiajánló a Jean Delvaux friss kollázsait tartalmazó kötet­rôl a dugorti Redfoxpress gondozásában. A kiadó azért válik ki a beláthatatlan nemzetközi mezônybôl, mert utolsók egyikeként ápolja a dadaista-szürrealista-fluxista hagyományt, kizárólag kollázsmunkákat, vizuális költeményeket, mail art küldeményeket, polaroidokat, street art dokumentumokat, mûvészköny­veket jelentetve meg, melyek között akadnak kézi kidolgozásúak is. A hôskor­szak felé mutató visszacsatolások ezek, kivétel nélkül.

Míg Sáfrány a mindennapok tevékenységébôl adódó szöveges és képi emblé­mákat szervezte kompozíciókká, s leolvasható adataik alapján szinte térképileg is rekonstruálható párizsi matatásának számos momentuma, addig a Detvay-Szlávik szerzôpár inkább a múltban való szellemi kalandozás anyagi foszlányait újrahasznosítva alkotja meg jelenkori interpretációit. A kötet két párhuzamos szálon fut. Gerincét francia nyelvû mûvészeti kiadványok reprodukcióit újrahasznosító expresszív kollázsok adják meg, melyek közé egy fotósorozat szekvenciái ékelôdnek. Az átvett, kisajátított képanyagban a régi és a modern kor mestereinek reprodukciói szolgálnak képzettársításra alkalmas alapul, megteremtve a szellemi és kulturális kontextust, amelyben a szerzôk meg kívánják járatni képzeletünket, el szeretnének vinni egy jutalomutazásra. A lapokon pásztázva olyan neves­ségek mûveinek foszlányai válnak felismerhetôvé többek között, mint Velázquez, Giorgione, Tiziano és Veronese, a késôbbiek közül pedig Dalì és Hantaï Simon. A tépettség, illetve tépázottság érzetét jelentôsen fokozzák az egzaltált rajz- és festészeti beavatkozások, a színezések, áthúzások, kitakarások, érzéki maszatolások, együttesen bontva meg például egy középkori németalföldi képi látványt. A kötet szerzôinek személyisége ilyképpen ráül a „kisajátított” képanyagra, erôsen szubjektívvé teszi, olyan benyomást keltve, mintha csak egy piszkozatfüzetet lapozgatnánk.

A Behatolás valóban behatol egy-egy adott képi-szöveges kontextusba. A be­hatolás jellege egyrészt idôbeli, másrészt poétikai, harmadrészt esztétikai. Mindhárom fogalmi kiterjedést átgondoltan megrengeti, dekonstruálja, ez által újraértelmezi, belevíve a személyiség és a kor jegyeit, megteremtve egyúttal a viszonylagosság halmazállapotát. Kritikát fogalmaz meg a történeti lerakódásokkal szemben, arra téve kísérletet, hogy újragondoljuk az öröknek hitt érté­keket. Semmi sem szent, hirdeti a finomság árnyalt módszereivel. Mindenki másképp utazik tovább.

SZOMBATHY Bálint, (2013 januárja)

Nouvelle vie de János PAPP Új élete

28 Thursday Mar 2013

Posted by in book, livre, livre d'artiste, photo fotó, photographie, photography

≈ Leave a comment

Tags

, , , ,

2012

Vie fictive et vraie.

L’histoire de János Papp commença par deux gifles énormes (et par la volée de coups qui s’ensuivit, bien entendu) ramassées à douze ans, un jour d’avril. Son père, un paysan aisé de la Bačka, voulut signaler par ce geste qu’il en avait assez que son fils cadet soit un incapable et un rêveur chronique: à la différence de ses frères aînés, il n’essaye même pas de participer au travail rude des semailles. Au lieu de cela – ô dieu miséricordieux – il fourrait des choses bizarres dans le labour et, pire encore, il œuvrait inlassablement à l’épanouissement de ce jardinet au moyen de son petit arrosoir, son râteau et sa binette miniatures. Il échappa de justesse aux coups mortels grâce à sa mère fortement diminuée par les multiples accouchements. Elle obtint que son fils cadet chéri et passé pour un génie soit envoyé dans une école de Szekszárd comme apprenti jardinier.

A Szekszárd Jancsi n’était pas gênant – sans compter qu’il lisait sans cesse les œuvres de Petőfi et qu’il témoignait moins d’intérêt que prévu aux plantes ornementales (aux clématites, aux iris pallida et aux céraistes cotonneux très à la mode à l’époque). Son chef-d’œuvre exécuté au tournant du millénaire fut également quelque peu choquant et c’était uniquement grâce au jardinier en chef hautement cultivé que sa composition réalisée à partir de potirons et de courges ne rappelait pas celui-ci un tas de merde mais les tableaux d’Archimboldo. Une fois l’élève encaissa le nombre de coups de pied nécessaire (juste pour savoir à quoi s’en tenir), le jardinier en chef envoya une lettre à son ami vivant à Boldogasszonyfa qui ne tarda pas embaucher le jeune homme sur la propriété de Csákó de la famille Geist. Le chef de famille, Gáspár Geist ne se fâcha pas même en apprenant que Jancsi, malgré sa demande expresse, avait refusé de planter des magnolias, des caryopteris ou des iris réticulés et ne s’offusqua point lorsque János Papp coupla avec prédilection – dans une sorte de motif quadrillé – le colza jaune et la lavande violette (Gáspár Geist ignora aussi bien que János Papp qu’au début des années 1960 ce contraste deviendra mondialement connu sous l’appellation de l’op art). En revanche, lorsque la fille de Gáspár Geist, Juliska montra un intérêt pour le moins vif envers la moustache duveteuse de l’apprenti jardinier, le chef de famille décida de l’éloigner et l’envoya au sud de la France, chez la veuve de son frère défunt.

Amália Eberhardt mena une vie de recluse – le fait que son mariage ne dura que deux jours y était certainement pour quelque chose : son époux âgé et ivre entra à cheval dans l’écurie de manière à faire une chute du linteau pour atterrir directement dans le râteau – et sa jeunesse allait de par avec une sorte d’exaltation. Elle était en train de lire un livre de l’une des sœurs Brontë lorsque János Papp, entouré des rayons du soleil couchant, s’immobilisa devant la porte. Amália Eberhardt jeta un regard émerveillé sur l’archange (alias János Papp) qui porta, en guise d’ailes, quelques légumes très virils comme des pâtissons, des courgettes et des carottes jetés sur ses épaules. Amália Eberhardt bénit le jour où elle avait renvoyé ses domestiques parce qu’elle put admirer ainsi le travail de l’homme à longueur de journée : les rhubarbes en forme de spirale, les concombres, les tomates et les poivrons rouges à profusion et, finalement mais non pas en dernier lieu, son corps (en ce faisant elle pensait souvent qu’elle écrirait l’Amant de Lady Chattarly).

Bien qu’ils l’ignoraient tous les deux, François-Ferdinand se fit assassiner juste au moment où leur corps s’unit après qu’ils observèrent une des expériences mal réussie de János Papp (qui visait le mariage de l’asperge, de la cornouille et de l’épinard). Les « lunes de miel » furent empoisonnées par le chien d’Amália appelé – qui sait pourquoi – Gersli Csupi qui contemplait avec ses petits yeux en bouton et sa petite langue rouge les tours exécutés dans le lit, sur la table, dans le jardin et à même le sol. Le jeune homme fut gêné du fait qu’un chien bâtard le fixe du regard mais pendant les actes il conclut qu’il préférait toujours cette situation à être en compagnie d’un chien de berger de race pure. Il s’habitua plus tard à ce que son employeuse – à la manière d’une suffragette bornée – porte volontiers des vêtements d’homme. Toutefois, lorsque le nombre des épouses, des veuves et des femmes ayant tant souffert par la guerre et attendant toutes d’être envoyées au septième ciel par lui augmenta considérablement, il ne parvint à aller jusqu’au bout de ces constellations triples ou quadruples qu’en pensant au radis rouge ou à la betterave. En 1917, un jour Amália Eberhardt apprit qu’elle était enceinte. Elle congédia immédiatement János Papp sous prétexte qu’elle détesta de regarder les nymphes couronnées de choux-fleurs, les satyres empoignant des brocolis et les saints ornés de choux-raves dans le jardin. Mais avant de regagner le couvent de Fontenay (où elle mit au monde son enfant illégitime) elle fit le nécessaire pour que János soit embauché en Hongrie.

János Papp qui, selon des sources non officielles, passa un an dans la capitale française, fut par la suite engagé sur la propriété de Fót de la famille Károlyi (émigrée par contrainte) au printemps 1919. C’est ici qu’il fit connaissance d’une autre Juliska qui la fascina par sa poitrine plantureuse et son ventre mou. Mais il poursuivit l’horticulture d’avant-garde dans laquelle un rôle majeur était joué, nonobstant l’économie de pénurie, par l’avocat, l’artichaut utilisés de manière à composer des scènes figuratives qui représentaient la naissance de sa première et de sa deuxième fille (respectivement Margit et Gizella). Il ne portait plus d’intérêt aux femmes, il préférait jouer aux cartes dans des mauvais lieux. Sa troisième fille (Anna) née bien plus tard le vit dans un tel endroit pour la dernière fois : pendant qu’il sirotait un spritz aux framboises, János Papp, « par suite à un différend de jeu de cartes » (citation du procès-verbal de la police) fut assommé par une bouteille à eau-de-vie. Pendant sa chute vers le néant il pensa à l’œuvre abstrait composé de panais, d’endives et de maïs.

2012 Kriszta Dékei

♥

Papp János története két hatalmas pofonnal (és persze az utána jövő ütlegeléssel) kezdődött, amit tizenkét évesen kapott egy áprilisi napon. Apja, aki egyike volt a módosabb bácskai parasztoknak, ezzel jelezte, hogy elege van abból, hogy legifjabb csemetéje használhatatlan és idült álmodozó: nagyobb testvéreivel ellentétben még csak kísérletet sem tesz arra, hogy részt vegyen a vetés fáradtságos munkájában. Ehelyett – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – a friss szántásba mindenféle furcsa dolgokat dugdosott, sőt, kicsiny locsolókannájával, apró gereblyéjével és szintén miniatűr kapájával kizárólag e kertecske felvirágoztatásán dolgozott. Az agyonveréstől csak gyerekszülésekben megrokkant anyja mentette meg, aki elérte, hogy legkisebb és zseniálisnak tartott gyermekét küldjék el tanoncnak a szekszárdi kertésziskolába.

Szekszárdon Jancsi nem sok vizet zavart – leszámítva azt, hogy állandóan Petőfi-műveket olvasott, s hogy a kelleténél kisebb érdeklődést tanúsított a dísznövények (a korszakban oly divatos kerti iszalag, a dalmát nőszirom vagy a molyhos madárhúr) iránt. Az ezredfordulón készült mestermunkája is sokkoló volt, s csak a főkertész műveltségének köszönhető, hogy a kizárólag sütő- és spárgatökből összeállított kompozíciója nem egy rakás szarra, hanem Archimboldo képeire emlékeztette. Miután túljutott a növendék rugdosásán (csak a miheztartás végett), levelet küldött Boldogasszonyfán élő barátjának, aki rögvest alkalmazta a fiatalembert a Geist család csákói birtokán. A családfő, Geist Gáspár még attól sem sokallt be, hogy kérése ellenére sem ültetett magnóliát, kékszakállt vagy recés hagymájú nőszirmot, sőt az sem zavarta, hogy Papp János előszeretettel párosította – és egyfajta kockás mintázatba rendezte – a sárga repcét és a lila levendulát (sem Geist Gáspár, sem Papp János nem tudhatta, hogy a hatvanas évek elején op-art néven ez a kontraszt világhírűvé válik), de amikor Geist Gáspár lánya, Juliska a kelleténél nagyobb érdeklődést mutatott a pelyhedző bajszú kertészlegény iránt, a családfő eltávolította Papp Jánost, és elküldte elhunyt bátyjának Dél-Franciaországban élő özvegyéhez.

Eberhardt Amália zárkózott életet élt – ebben feltehetően közrejátszott, hogy házassága csupán két napig tartott, mert az idős és részeg férjnek úgy sikerült bevágtatnia az istállóba, hogy a szemöldökfáról rögvest a gereblyébe csapódott –, sőt, fiatalsága egyfajta egzaltáltsággal párosult. Éppen valamelyik Brontë-testvér regényét olvasgatta, amikor Papp János a lemenő nap sugarától koszorúzva megállt a kapu előtt. Eberhardt Amália gyönyörködve nézte az arkangyalt (alias Papp Jánost), aki szárnyak helyett a vállára vetve férfias zöldségeket, patisszont, cukkinit és répát viselt. Eberhardt Amália áldotta az eszét, hogy csak az öreg házicselédeket tartotta meg, így naphosszat gyönyörködhetett a férfi munkájában, a spirálisan egymásba forduló rebarbarák, uborkák, paradicsomok és piros paprikák özönében, és nem utolsósorban a testében (s közben gyakran gondolt arra, hogy megírja a Lady Chatterley szeretőjét).

Bár erről egyikük sem tudott, éppen akkor gyilkolták meg Ferenc Ferdinándot, amikor Papp Jánost egyik rosszul sikerült kísérletének (amely a spárga, a som és a spenót összeházasítására irányult) megtekintése után egymáséi lettek. A „mézesheteket” megkeserítette Eberhardt Amália – ki tudja, mi okból – Gersli Csupira keresztelt kutyája, aki apró gombszemével és piros nyelvecskéjével érdeklődve nézte végig az ágyban, asztalon, a kertben és a földön végzett mutatványokat. Papp Jánost zavarta, hogy egy keverék kutya bámulja, de az aktusok közben arra jutott, hogy sokkal jobban járt, mintha egy fajtiszta puli vagy egy komondor társaságában lenne. Később azt is megszokta, hogy munkaadója – akár egy bornírt szüfrazsett – szívesen visel férfiruhát, de midőn a kielégítendő feleségek, az özvegyek és háborútól sújtott asszonyok palettája egyre bővült, a hármas-négyes együttállásokat csak úgy tudta végigcsinálni, ha közben a vörös retekre és a céklára gondolt. 1917-ben egy nap Eberhardt Amália arra ébredt, hogy terhes. Papp Jánost azonnali hatállyal elbocsátotta – a leváltását azzal indokolta, hogy utálja már nézni a kertben a karfiollal koronázott nimfákat, a brokkolit szorongató szatírokat és a karalábéval ékesített szenteket –, de mielőtt a fontenay-i kolostorba távozott (ahol megszülte törvénytelen gyermekét), még gondoskodott arról, hogy Papp Jánost alkalmazzák Magyarországon.

Papp János – aki meg nem erősített források szerint egy évet a francia fővárosban töltött – 1919 tavaszán állt munkába a (kényszerűségből emigráló) Károlyi család fóti birtokán. Itt ismerkedett meg (egy másik) Juliskával, akinek dús keble és puha hasa teljesen elbűvölte. Közben tovább folytatta avantgárd kertművészetét: ebben – hiánygazdaság ide vagy oda – fontos szerepe volt az avokádónak és articsókának, amelyekből (á la pop-art) figurális jeleneteket alakított ki, megörökítve első (Margit) majd második (Gizella) lánya születését. Más nőre nem nézett többé; ehelyett kocsmákban ultizott. Későn született harmadik lánya (Anna) is egy ilyen füstös lebujban látta utoljára: miközben a málnafröccsöt kortyolgatta, Papp Jánost egy „kártyaasztali nézeteltérés folyományaként” (idézet a rendőrségi jegyzőkönyvből) egy pálinkás üveggel fejbe verték. Miközben zuhant a semmi felé, egy pasztinákból, endíviából és kukoricából összeálló absztrakt művön gondolkodott.

2012 Dékei Kriszta