Tags

, , ,

1990-91

1990 apr 1 notes 1990 apr 2 3 1990 apr 6 1990 apr 7 1990 apr 12 1990 apr 14 17 1990 apr 15 1990 apr 18 13 1990 apr 19 1990 apr 21 1990 apr 22 1990 apr 23 1990 apr 24 25 1990 apr 27 1990 apr 28 29 1990 aug 2 1990 aug 4 5 1990 aug 14 15 1990 aug 21 1990 aug 22 23 1990 aug 26 27 1990 dec 1 1990 dec 4 1990 dec 5 1990.dec.6 1990.dec.22-23 1990.dec.26-27 1990.dec.notes 8 1990.jan.2 1990.juli.2-3 1990.juli.4-1 1990.juli.5 1990.juli.6 1990.juli.7 1990.juli.9 1990.juli.10 1990.juli.11 1990.juli.12 1990.juli.13 1990.juli.14 1990.juli.17 1990.juli.18 1990.juli.19 1990.juli.20 1990.juli.25 1990.juli.26 1990.juli.27 1990.juli.29 1990.juli.30 1990.juli22-23 1990.juni.1 1990.juni.4-5 1990.juni.10-11 1990.juni.18-19 1990.juni.24 1990.juni.25 1990.juni.26 1990.juni.27 1990.juni.29 1990.juni.30 1990.junius.notes 7 1990.maj.22 1990.maj.26 1990.maj.27 1990.maj.28 1990.maj.29 1990.maj.30 1990.maj.31.hata 1990.maj.31 1990.marc.19 1990.marc.20 1990.marc.22-23 1990.marc.24-25 1990.marc.27 1990.marc.28-29 1990.nov.1 1990.nov.2 1990.nov.4-5 1990.nov.6-3 1990.nov.8-9 1990.nov.11 1990.nov.13 1990.nov.14 1990.nov.18-19 1990.nov.20-17 1990.nov.21 1990.nov.22 1990.nov.25 1990.nov.27 1990.nov.29 1990.nov.notes 4 1990.okt.1 1990.okt.2 1990.okt.3 1990.okt.5 1990.okt.7 1990.okt.9 1990.okt.11 1990.okt.13 1990.okt.15 1990.okt.21 1990.okt.23 1990.okt.24 1990.okt.25 1990.okt.26 1990.okt.27 1990.okt.28 1990.okt.30 1990.szept.2-3 1990.szept.8-9 1990.szept.10-11 1990.szept.13 1990.szept.14 1990.szept.16-17 1990.szept.19 1990.szept.26-27 1990.szept.28-25 1990.szept.29 1990.szept.30 utan. not 1990.szept.30 1991.apr.2-3 1991.apr.6-7 1991.apr.11 1991.aug.19 1991.aug.27 1991.dec.3 1991.dec.7 1991.dec.31 1991.dec.notes.6 1991.febr.1 1991.febr.3 1991.febr.5 1991.febr.8-9 1991.febr.12-13 1991.febr.14-11 1991.febr.15 1991.febr.16 1991.febr.18-19 1991.febr.21 1991.febr.22 1991.febr.24-25 1991.febr.26-23 1991.febr.27 1991.febr.28 1991.febr.notes 2 1991.febr.notes2 hata 1991.febrnotes2-b 1991.jan.1 1991.jan.7 1991.jan.8 1991.jan.12-13 1991.jan.15 1991.jan.18-19 1991.jan.25 1991.jan.31 1991.juni.17 1991.maj.9 1991.marc.6-7 1991.marc.8-5 1991.marc.10 1991.marc.13 1991.marc.15 1991.marc.18-19 1991.marc.21 1991.marc.23 1991.marc.26 1991.marc.27 1991.marc.29 1991.marc.31 1991.notes.5 1991.nov.23 1991.nov.25 1991.nov.29 1991.szept.23 N.notes.5.hata N.notes.6.hata N.notes.7 hata N1990.aout.1.P N1990.avril.20.P N1990.janvier.1.P N1990.juillet.28.P N1990.juin.23.P N1990.juin.28.P... N1990.octobre.16.P N1991.janvier.8.P N1991.janvier.16.P N1991.mars.9.P N1991.mars.14.P... N1991.mars.20.P N1991.mars.31.P hata notes

00673 naplokep k img561 pecset k

P1040385 k P1040381 k P1040375 k

2009-2010

2009 borito k

_MG_7211 k _MG_7210 k_MG_7209 k

2008

untitled

Que se passe-t-il dans l’entonnoir du cœur lorsque la lueur carmine du soleil s’infiltre parmi les voies du quotidien et lorsque l’âme rejette ses spores fertiles? Lorsque les sentiments mués en gestes visuels se veulent opiniâtrement à côté des caractères orthographiques enregistrant les devoirs quotidiens et à côté des dates fugaces? Lorsque les objets-compagnons immuables de notre vie – cuillères, couteaux, assiettes et cuvettes – s’élèvent vers une plus haute sphère de la compréhension, et mûrissent en symboles, métaphores de notre existence englobant en eux-mêmes les tressaillements minimes de la réalité? Et lorsqu’une belle reconnaissance formatrice de conscience, sous la forme d’une carotte au bout crachotant à force de porter sa propre croix, jaillit des tiraillements émoussés d’une gueule de bois? Comme un pétard dont l’explosion est imminente, ou une fusée tirée, dont la voie tracée musclerait la dilatante reconnaissance de soi.

En feuilletant l’agenda d’Jeno Eugène Detvay, c’est comme si je palpais les entrailles de l’âme. Comme si j’immergeais tout doucement une main dans le réservoir essentiel de la prédestination individuelle, cherchant a tâtons quelque sens final qui n’existe peut-être même pas, ou si c’est le cas, il fond devant mes yeux comme une goutte de mercure. Je cherche la clé afin de pouvoir décoder un message supposé qui se présente dans la voie où la réalité et le rêve s’entrelacent pour ainsi plonger dans un troisième état difficilement définissable. Un tel état, où toute notion connue au préalable est relativisée, car lui/elle – l’autre – voit et ressent différemment tout ce que je vois et ressens. Toute image notionnelle collective se transsubstantie selon les valeurs de l’individu humain dans le réel-personnel. Tout le monde a vécu ça, et tout le monde l’a vécu différemment.

Detvay l’a rendu immortel de telle manière qu’il a enrobé ses automiroitations d’images-agenda. Il s’est livré à lui-même tout en se cachant à d’autres dans les mille facettes de la langue ; dans ce brouillard alchimique derrière lequel les diverses montures gestuelles des contenus lyriques sont en prédominance à côté des suppositions textuelles conceptuelles-minimalistes focalisant sur l’essence, ainsi repoussant le déshabillé de la tension sentimentale au-delà de tout canon déterminable d’un point de vue stylistique, une fois pour toutes: dans le cadre du genre agenda. Et ces cadres ne sont point révélateurs, plutôt sous-entendants, enrobés dans leur manteau lyrique, en somme ils sont très poétiques. Leur poétisme est d’autant plus mis en valeur par les lignes de Lajos Parti Nagy, rendant ainsi évident que la forme agenda n’est qu’une excuse singulière pour la confession de l’attitude humaine-créatrice.

Même si au moment de leur création les feuilles de l’agenda avaient une certaine qualité pratique, cette dernière est ternie ou requalifiée après une quinzaine d’années. L’aura des sens concrets, palpables est devenue abstraite dans la perspective du temps. Ce qui reste est art pur. Qui de plus est né sans aspirer à l’être. Peut-être qu’Jeno Eugène  Detvay n’a lui-même pas pensé qu’un jour il devrait revenir à cette confession, au livre artistique personnel comme à une valeur objective mobile dans un système élargi de valeurs, comme à un objet d’art qu’autrui peut faire sien. Qu’un jour il devrait dévoiler ses secrets humains, renoncer à l’innocence de son agenda. Il nous montre à quoi ressemble un champignon en sang et ce que donne un cœur tamponné à la croix, comment il voit sa propre sexualité et celle des autres, les moments scrutés de la vie. Ce qu’il a rêvé, pensé et désiré. Comment il a calé au-dessus des notes quotidiennes – noms, adresses, notes relatives aux expériences artistiques – les tâches sentimentales de l’existence poétique et ses couches intellectuelles.

L’Agenda est un témoignage des tribulations de l’existence vécue artistiquement, des défis du Golgotha individuel, du processus du devenir artiste et humain. Il nous montre peu du monde réel, mais c’est justement ce qui lui permet de nous offrir plus, ce qui le rend source énergétique exemplaire, générateur de l’imaginaire. Il enregistre les stations mentales – physiques à travers la guirlande „petits turbins”, il faut revivre le mouvement, la transformation. Toutes les pages de l’agenda sont une image barattée de la réalité vécue et des rêves rêvés, dont les détails – traits, taches, touches de pinceau, empreintes ou fragments de photos – sont signifiants et de haute importance. Parti Nagy l’appelle agenda-canevas. Il l’investit donc de qualités dans lesquelles les fins fils mêlés du tissage composent la totalité de la surface. Cette qualité est plus qu’appropriée à la nature de la plupart des tableaux agenda: les expériences et les événements s’infiltrent les uns dans les autres, s’interprètent et se reflètent. Parfois translucides, parfois impénétrables; tantôt découvrant, tantôt enrobant.

L’œuvre réalisée en commun par Jeno Eugène Detvay et Lajos Parti Nagy présente une autre dimension dans le genre de celui que nous avons pu au préalable observer dans la pratique. L’Agenda est une telle confession remplie de sentiments qui évite les définitions précises et passe largement au-dessus de l’élocution énonciatrice. La sensibilité déclarée n’est nullement exigée, il ne réclame pas de compassion obligatoire. Il s’offre différemment à chacun, car il propose la possibilité d’être interprété comme une oeuvre ouverte et s’infiltre dans l’âme du contenant. En un mot: Ce n’est pas une formule qui est offerte, mais la possibilité d’une vision globale qui est créée. Il assure une direction libre et sautillante des mouvements, peut être ouvert à n’importe quel endroit. Les situations sont manipulées, les moments figés, la nature dictatoriale du temps n’est qu’un jeu, tout comme dans une œuvre cinématographique. Le cinéma des images.

Bálint SZOMBATHY, 2007

Mi történik a szívtölcsérben, amikor a hétköznapok nyomtávjai közé betüremkedik a kárminpiros napfény, s amikor a lélek kiszórja magából termékeny spóráit? Amikor az érzésekből átvedlett vizuális gesztusok makacsul oda kívánkoznak a napi teendőket rögzítő írásjelek, a múló dátumok mellé? Amikor életünk elmaradhatatlan tárgyi kísérői – a kanalak, kések, tányérok és lavórok – felkerülnek a jelentés magasabb tartományába, és létünk szimbólumaivá, metaforáivá érlelődnek, magukba préselve a valóság apró rezzenéseit? S amikor a másnaposság tompa hasogatásaiból előtör valamely szép, tudatformáló felismerés, egy sercegő végű, keresztjét vivő sárgarépa képében? Akár egy robbanni készülő petárda, vagy egy kilőtt rakéta, melynek nyomvonalán megizmosodik a táguló önfelismerés.

Lapozom Detvay Jenő naplóképeit, és mindez olyan, mintha a lélek hasadékaiban tapogatnék. Mintha óvatosan belenyúlnék az egyéni elrendeltetés esszenciális tartályába, matatva benne valami végső lényeg után, ami talán nincs is, vagy ha igen, higanycseppként szétfolyik a szemem láttára. Kulcsot keresek, hogy megfejthessek egy vélt üzenetet, amelyik abban a sávban mutatkozik meg, amelyikben a valóság és az álom egymásba borul, egy nehezen meghatározható harmadik halmazállapotba bukva bele. Egy olyan állapotba, amelyben viszonylagossá válik valamennyi ismert fogalom, mert ő – a másik – másképpen látja és érzi, amit én látok és érzek. Mindegyik kollektív fogalomkép átlényegül az emberi egyed értékrendjében, a magán-valóban. Mindenki átélt már ilyet, és mindenki másképpen.

Detvay úgy tette mindezt maradandóvá, hogy naplóképekbe burkolta öntükröztetéseit. Kitárulkozott maga felé, és ugyanakkor elrejtőzött mások számára a nyelv ezerarcúságában. Abban az alkímiai ködben, amely mögött a lényegre kihegyezett konceptuális-minimalista szöveges felvetések mellett a lírai tartalmak különféle gesztusszerű foglalatai kapnak túlsúlyt, áthelyezve az érzelmi feszültség köntösét minden stilisztikailag meghatározható kánonon túlra, a napló mindenkori műfaji keretei közé. S ezek a keretek cseppet sem kinyilatkoztatóak, inkább sejtetők, lírai palástba burkoltak, egyszóval nagyon is költőiek. Költőiségüket Parti Nagy Lajos sorai még inkább kidomborítják, egyértelművé téve, hogy a napló-forma csak sajátos alibi az emberi-alkotói attitűd vallomástételéhez.

Ha keletkezésük idején volt is a naplólapoknak bizonyos fokú gyakorlatias tulajdonságuk, másfél évtized távlatából már azok is elhomályosultak, avagy átminősültek. A konkrét, kézzelfogható jelentések aurája elvonatkoztatottá vált az idő távlatában. Ami maradt, az a tiszta művészet. Amely, ráadásul, úgy született, hogy nem akart azzá lenni. Talán Detvay Jenő sem számolt azzal, hogy egyszer még úgy kell visszatérnie ehhez a vallomásos magán-művészkönyvhöz, mint egy tágabb értékrendszerben mozgatható objektív értékhez, másokat is illető műtárgyhoz. Hogy egyszer még felfedi emberi titkait, feladja a napló ártatlanságát. Megmutatja, milyen egy vérző gomba, és milyen a kereszttel megpecsételt szív, s hogyan látta a maga és mások szexualitását, az élet kifürkészett pillanatait. Miket álmodott, mit gondolt és mire vágyott. Hogyan ékelte a hétköznapi feljegyzések – nevek, címek, művészeti élményekre utaló feljegyzések – fölé a költői létérzés érzelmi foltjait és intellektuális rétegeit.

A Naplóképek tanúsítás a művészien megélt lét hányattatásairól, az egyén golgotájának megpróbáltatásairól, a művésszé és emberré válás folyamatáról. A reális világból ugyan keveset mutat, de pont ez által ad többet, ettől válik példaértékű erőforrássá, képzeletgenerátorrá. A „munkácskák” fűzérén át lelki-testi stációkat rögzít, a mozgást, az átalakulást idézi meg. Mindegyik naplóoldal a megélt valóság és a megálmodott álomvilág egy-egy kiköpült kockája, amelyben minden kis részlet – vonalka, folt, ecsetvonás, pecsétnyom vagy fényképtöredék – szignifikáns jelleggel bír, egyformán fontos. Parti Nagy napló-kanavásznak nevezi, vagyis olyan tulajdonsággal ruházza fel, amelyben a szövés egymáson átnyúló apró szálai adják a felület egészét. A Naplóképek természetére ez a tulajdonság több mint ráillik: az élmények és az események átszűrődnek egymáson, egymást értelmezik és világítják át. Néha áttetszők, néha pedig átláthatatlanok; hol kitakarnak, hol pedig betakarnak.

Detvay Jenő és Parti Nagy Lajos közös alkotása másfajta távlatot mutat a műfajnak, mint amit az eddigi gyakorlat tanúsít. A Naplóképek olyan érzelemdús vallomás, amely kerüli a precíz meghatározásokat, s messze átíveli a kijelentéses beszédmodort. Az általa deklarált érzékenységet viszont senkitől sem kéri számon, nem követel kötelező részvétet. Mindenkinek mást nyújt, mert megadja annak a lehetőségét, hogy nyitott műként értelmeződjék, s átszűrődjék a befogadó lelkületén. Egyszóval: nem képletet ad, hanem megteremti a széles rálátás mindenkori lehetőségét. Szabad, szökdécselő mozgásirányt biztosít, bárhol felüthető. Szituációkat mozgat, pillanatokat állít meg, játszik az idő diktatórikus természetével, akárcsak a mozifilm. Képek mozija.

SZOMBATHY Bálint, 2007

2004

Egyenlito digitalizálás Egyenlito digitalizálás